Kimagasló eredmények az irodalmi pályázaton

A pályázatra jelentkezhettek középiskolás diákok, olyan művekkel, melyek megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól, vagy családban, ismeretségi körben történt valós eseményt dolgoznak fel, vagy tisztelegnek az áldozatok előtt, vagy a témával kapcsolatos véleményt, érzelmet fejeznek ki, üzenetet fogalmaznak meg az utókor számára. A műfaj szabadon választható volt, lehetett vers, novella, elbeszélés, esszé vagy akár megemlékezés is.

A mű terjedelmének többnek kellett lennie, mint 2000 karakter, de kevesebbnek, mint 5000 karakter, a beküldésnek elektronikus formában kellett megtörténnie 2012. február 15-ig.

Az intézményből a felhívásra két diák küldött be pályamunkát. Dorogi Adrienn 12. c. osztályos tanuló megnyerte a pályázatot, Óbert Barna 12. b. osztályos tanuló hatodik lett. Felkészítő tanárok: Szemerszkiné Takács Tünde, Némethné Sipos Judit.

A nyertes mű egy korábbi  TÁMOP projekt keretein belül készült, mikor a Terrror Háza Múzeum pályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy a diákok megismerjék közelmúltunk emlékeit. A pályázat során interjúkat kellett készítenünk olyan emberekkel, akik megéltek, vagy éppen családtagjaiktól hallottak történelmi eseményekről. 75 interjú készült, több diák és tanár közreműködésével.

A pályázó az 50-es évek környékén megtörtént, valós eseményt dolgoz fel, ami itt történt, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Interjúalanya Pócspetri község polgármestere, Pataki László volt.

A pályázat témája az 50-es évek időszakában lezajló államosítás, és ehhez kapcsolódó Pócspetri per volt. A község lakosai nem akarták, hogy elvegyék az iskolát, nem akarták az államosítást, ezért felvonultak a tanácsháza elé tüntetni, kivezényelték az AVH-sokat, de mégis egy sajnálatos esemény történt. Az egyik rendőr meghalt egy véletlen balesetben, melyet gyilkosságnak kiáltottak ki, így oktalanul ítéltek el és öltek meg embereket. Később perújrafelvétel történt, és kiderült, nem volt gyilkosság. A pályaműben megtalálható az interjú rövid tartalma, és a történelem egy kis része is.

Szemerszkiné Takács Tünde

A kommunizmus áldozataira emlékezünk

„A lelkekben megvannak az emlékek, ezek közül a lelkek közül már sokat begyógyított a halál”

Magyarországon a kommunizmus idején olyan események is történtek, melyekről sokáig nem beszéltek, vagy a szemtanúk, érintettek nem mertek említést tenni. Esszémet egy saját interjú alapján készítettem el, melynek riportalanya Pataki László, Pócspetri község polgármestere.

Pócspetri község Magyarország keleti részén fekszik, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A település 1044-ben népesült be, mikor I. Lipót német-római császár lovagokat telepített ide. Nevének első felét Máriapócsról, a másodikat a Péter utónévről kapta.

A községet sokáig rendőrgyilkos-falunak nevezték, de sokan nem tudják még a mai napig, hogy mi történt akkoriban. Az 50-es években Magyarországon koncepciós perek zajlottak.
1948. Június 3-án a település lakosai a községháza elé mentek tüntetni, mert államosítani akarták az iskolákat, és az emberek nem értették, miért akarják tőlük elvenni azt, ami a saját tulajdonuk. A tüntetés miatt a községbe vezényelték az AVH-sok nagy részét, és a községháza bejáratához két fegyveres őrt állítottak. Az embereket meg akarták félemlíteni.
A nép tárgyalni akart arról, miért is veszik el tőlük az iskolát. Küldötteket küldtek, de senki nem fogadta őket. Mindenki az akkori papot, Asztalos János plébánost okolta, azt hitték, az ő ötlete volt ez az egész. Dulakodás kezdődött, pánik tört ki, az egyik fegyveres karabélya elsült, s ezzel az egyik rendőr életét vesztette. Az emberek nem tudták mit csináljanak, Vitéz Gábor elvágta a telefonvezetékeket, hogy ne tudjanak több AVH-st hívni, ezért 14 évre ítélték. 400 embert az épület köré állítottak, nem számított hogy fiatal vagy öreg. Fél lábon kellett állniuk, és aki le merte tenni a lábát, annál testi erőszakot is alkalmaztak. Asztalos János plébánost egy jászolhoz kötözték, szalmát etettek vele, és az állatok után kellett innia vödörből. Főbűnösnek Királyfalvi Miklóst kiáltották ki, azt állították gyilkosság történt, és ő ölte meg a rendőrt. A büntetése akasztás volt.

1989-ben a falut rehabilitálták. Az eljárás során kiderült, hogy Királyfalvi mégsem volt gyilkos. Ez ékes bizonyítéka annak, hogy abban az időben a jog és az igazságszolgáltatás rosszul működött. Ugyanebben az évben perújrafelvétel történt, és kijelentették, hogy nem volt gyilkosság. „A népet megtanították hallgatni” Ahogyan Pataki László a település mai polgármesterének édesapja is hallgatott, amire így emlékezett vissza:

- „Amikor hatodikos voltam Budapestre mentünk kirándulni. Leszálltunk az állomáson és kimenetünk a Nyugatiba, a villamosmegállóba, és mentünk volna a Margit-szigetre. Igen ám, csak az osztály fele nem fért fel és a villamos elindult. Ugye én főkolomposként mondtam a többieknek, hogy a következő megállónál szálljunk le, mert tanárnőék lemaradtak. Ekkor kérdezte meg tőlünk két igazi pesti néni, hogy gyerekek, ti hova valósiak vagytok? Mondtuk, hogy Szabolcsba. Kérdezték, melyik faluba? –Pócspetribe. Egymásra néztek, majd mondták. - Abba a rendőrgyilkos faluba? Hazajöttünk és elmeséltem ezt édesapámnak, abban a reményben, hogy megtudom, miért nevezik így a falunkat. Olyan pofont kaptam édesapámtól... amikor megkérdeztem miért, azt mondta: még egyszer szóba hozod ezt fiam, öt ilyet kapsz. Úgyhogy nem is tudtam meg, csak már mikor felnőtt lettem és kezdték ezt az ügyet boncolni.”

Pataki László 1993-ban került a polgármesteri székbe. A rendszerváltás után minden évben Június 3-án ünnepséget tartanak annál az emlékműnél, melyet a sajnálatos esemény 50. évfordulójára állítottak. A polgármester így emlékezett: - „Pócspetri demokratikus virágait 1948. június 3-án letörték… De 1989-ben új virágok hajtottak… Óvjuk, védjük ezeket a hajtásokat, hogy óvatlan kezek kárt ne csináljanak bennük. Mert itt van a kezünkben a demokrácia és erre vigyázni kell. A Szívekben és lelkekben megvannak ezek a sajnálatos emlékek. Ezek közül a lelkek közül már sokat begyógyított a halál, de akik élnek erre emlékeznek.”

Pócspetriben ma még hárman élnek azok közül, akik részesei voltak az eseménynek. Még ma sem beszélnek szívesen a történtekről.  Az egyikük Holp István, akitől annyit sikerült megtudnunk, hogy őt bár 2 hónap börtönbüntetésre ítélték, mégsem szabadulhatott, 3,5 hónap múlva engedték csak el. Rátért arra is, hogy a vallatás során nem vetették meg az erőszakot sem, és senkit nem kíméltek.

A település történetéről Ember Judit 1981-ben készített filmet, amely nagyon sokáig tiltó listán volt, és a filmpremierre is csak párttagokat engedtek be.

Emlékezzünk mi is együtt egy olyan ügyre, amiről sokan nem tudtak vagy lehet nem is hallottak még a mai napig. Emlékezzünk, ahogy ma már bátran emlékeznek valamennyien Pócspetriben, hiszen akkor nem volt egyetlen család sem, akit a szűk közösségben, ne érintett volna az államosítás és a koncepciós perek.

Szerző: Dorogi Adrienn (Bánki Donát Műszaki Középiskola és Kollégium)

Felkészítő tanár: Szemerszkiné Takács Tünde

Józsi bácsival 2011. őszén ismerkedtem meg. Barátomtól hallottam róla, aki a szomszédságában él. Sok kedves emléket őriz vele kapcsolatban, amelyek közül néhányat én is hallottam. Egy kedves, segítőkész embert ismertem meg ezekből a történetekből, s mikor barátomnál jártam, megkértem, ismertessen össze bennünket. Akkor született ez az elbeszélés.

- Józsi bácsi, kérem, meséljen nekem a gyerekkoráról!

- 1941. szeptember 6-án születtem Kálmánházán, ahol még a mai napig is lakom. Itt végeztem el az általános iskolát is.

- És a szülei mivel foglalkoztak?

- Édesapám a községházánál volt kisbíró. Onnan még fiatalon került el a tímári csendőrséghez és egészen a háború végéig szolgált. Itt olyan keveset keresett, hogy a megélhetéshez sem volt elég. Ezért egy vegyesboltot alakítottak. Később a csendőri fizetésből, a boltból és a mezgazdaságból befolyó összegből éltünk meg.

Édesanyámmal szolgálati útjai alatt ismerkedett meg, ő Zajtára való és 1936-ban házasodtak össze.

- A csendőr munkát milyen szemmel nézték?

- Édesapám csendőr előélete miatt családunkat rendszerellenesnek tartották, és emiatt sokat kellett szenvednünk. 1945 után nehéz körülmények között éltünk, mert elvették tőlünk a lakást, ahol születtem és egy tanyára költöztettek minket. Korábbi lakásunkat később sem adták vissza, tanácsházává alakították át.

- Hallottam arról, hogy sokakat a háború után munkájuk miatt bebörtönöztek.

- Édesapámat is politikai okok miatt, koholt vádak alapján életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Ő ekkor már főtörzsőrmesteri rangban volt. Először Nyíregyházára, majd 1949-ben vagy 1950-ben Budapestre került.

- Amíg az édesapja börtönben volt, Józsi bácsiék hogyan éltek?

- 1953 őszéig nem is tudtunk róla semmit. Édesanyám sokszor utazott Budapestre édesapám miatt a vonat tetején vagy lépcsőjén, "peronján". Amikor az édesapám börtönbe került, a családunk nagyon nehéz helyzetben volt, s sokszor a falusiak adományaiból éltünk. Amikor a legelső levelet megkaptuk édesapámról, nagyon nagy volt az öröm, mivel 2-3 évig nem is tudtunk róla semmit.

- Az édesapja tudott valamit az otthon maradt családjáról ebben az időben?

- Ezek után már havonta írhattunk levelet és csomagot is küldhettünk neki (ennivalóval stb.). Igaz, ezt is nagyon szigorú szabályok szerint tehettük: a csomag súlya maximum 3 kg lehetett és a levéllel együtt az is ellenőrzésre került.

- Meddig tartott a börtönbüntetés?

- 1956. július 10-én feltételes szabadlábra helyezték. A forradalom ideje alatt a falusiak visszaköltöztettek minket Kálmánházára a régi házunkba. Ekkor édesapámat megválasztották a falu forradalmi elnökének, de nem sokáig volt ezen a poszton. A forradalom után vissza akartak költöztetni minket a tanyára, de az édesapám nem egyezett bele és a kálmánházi telkünkön építettünk egy ideiglenes, nádfedeles házat.

- A szabadulása után folytatta a csendőr munkát?

- 1957-ben édesapám éjjeli őr lett. Újabb fordulat következett a családunk életében, amikor kapott egy levelet Budapestről, hogy jelenjen meg és vonuljon be a börtönbe. Az indoklás szerint a hátralévő börtönbüntetését kellett letöltenie. Ott sokat dolgoztatták: irodai és mosodai munkán volt, ahol nem bántak vele kesztyűs kézzel.

- Mikor szabadult véglegesen?

- 1962-ben végleg hazatért, de akkor már nagyon beteg volt. A szabadulásakor nagybátyámmal mentünk elé, de csak nagy nehezen ismertünk egymásra. A meghurcoltatás és a börtön kikezdte egészségét és nemsokára meghalt.

Józsi bácsit felkavarták az emlékek, könnyeivel küszködött. Biztosan nem tudhatom, de sejtem, hogy ez az életmód formálta Józsi bácsit olyan emberré, akire a magamfajta fiatalok is felnézhetnek. Elbúcsúztam és megköszöntem, hogy ezeket szomorú, személyes élményeket elmesélte nekem. 

Szerző: Óbert Barna (Bánki Donát Műszaki Középiskola és Kollégium)

Felkészítő tanár: Némethné Sipos Judit